Olyan helyek, illetve határvonalak a városban, amelyekre a graffitisek a saját maguk által felállított, a többségi kultúra gyakorlatától eltérő térhasználati szabályok értelmében már nem tartják érdemesnek a festést. Bár e szabályrendszer szimbolikus csupán, kialakulása városantropológiai tekintetben és a városi kommunikáció szempontjából jelentős. A vizuálisan és fizikailag egyaránt sűrűséggel rendelkező városi térben jellemzően olyan területek mentén jönnek létre törésvonalak, amelyek kevésbé tűnnek klasszikus értelemben urbánus tereknek (ilyenek például a városközponttól távoli kertes házas lakóövezetek, alvóvárosok). A graffitis térszemlélet jellemző feloszlása szerint a törésvonalak a line-okat, vagyis az áramlás tereit (Manuel Castells space of flows elméletéből kiindulva ilyenek például a tömegközlekedési eszközök), a folyamatos tartózkodásra szolgáló tereket (melyek gyakorta graffitis és reklámszempontból egyaránt vonzó, vizuálisan birtoklandó felületekkel rendelkeznek) és az átmeneti tartózkodásra használt nem-helyeket is elválaszthatják egymástól.