A televízió dominanciája az 1970-es évektől vált meghatározóvá, így előtérbe került a médiakritikai vitákban is. A különböző tudományágak – pedagógia, szociológia, pszichológia, esztétika – megalkották a televízióval kapcsolatos saját fogalomrendszerüket. A televízióelmélet kommunikációtudományi aspektusból a képi és a filmművészet teóriájának a szintéziseként jelent meg a technikai nézőponttal kiegészülve. A hetvenes évek végéig a televízión belül a játékfilmen, irodalmi és a színházi adaptációkon kívül nem volt saját műfaji kategóriája. A nyolcvanas évek kezdetére a televízió, a számítógéppel egyetemben, a korábbi hagyományos médiumok mellett új perspektívát, rácsodálkozást, élményt jelentett közönsége számára. Megfigyelhető a televízióval kapcsolatban egy dichotómia a magaskultúra képviselői – Adorno és Horkheimer – és a populáris kultúra képviselői – Fiske, Stuart Hall, Williams – között. A két irányzat megkülönbözteti a nézőt térben és időben egyaránt, valamint különbséget tesz aktív és a passzív befogadó között. Niklas Luhmann a tévérendszer zártságát, önreferencialitását hangsúlyozza.