A történetmesélés sikerének egyik alapvető tényezője a jól megalkotott szereplők személyisége, akik révén a néző vagy olvasó azonosulni tud, érzelmileg bevonódik, és követi a cselekmény alakulását. A karakterek nem pusztán a történet díszítőelemei, hanem a drámai feszültség, a konfliktus és annak feloldása mögött húzódó mozgatórugók. A szerző vagy rendező célja, hogy a szereplőkön keresztül a történet problémája és megoldása is hitelesen kibontakozzon, így a cselekmény szerves egységet alkosson a karakterfejlődéssel. A személyiséget kiválasztott jellemvonásai alapján mutatják be, és nem minden egyes tulajdonságuk részletes ábrázolásával. Fiske szerint nyolc-kilenc személy szükséges ahhoz, hogy egy történet „jól működjön”. Három kulcsszemély döntően fontos: a hős, a közvetítő és a „gonosz”. A többi szereplőt elegendő közvetve bemutatni a személynek a történetben elfoglalt pozíciója alapján.
Első titok: a „bűn”, a kihágás vagy törvénysértés elkövetőjének jó kiválasztása. Ez(ek) a személy(ek) a felvázolt és megoldandó probléma jelképei, ők képviselik a paradigmatikus dimenziót.
Második titok: kiválasztani a történetet működtető funkcionális szerepelőket, a hőst és ellenfelét, a rosszat.
Harmadik titok: mind a probléma, mind annak a megoldása, a cselekmény (szintagmatikus dimenzió) a szereplők személyiségéből kell hogy fakadjon, azaz a megoldást a szereplők saját személyiségük fejlődése és kibontakozása közben és által találják meg.