A tabloidizáció egyik jelenségcsoportja. A politika perszonalizációját a vonatkozó szakirodalom két jelenség alapján határozta meg:
- vezéresedés, vagyis a kampányesemények és üzenetek átvetülése a szervezetről a személyekre;
- popularizálódás, vagyis a politikai események mindennapi élethelyzeteken keresztül történő megjelenítése.
A vezéresedés szerint a politika egyre inkább a személyek cselekvéseként jelenik meg, pontosabban a pártok vezéreinek a cselekvéseiként. A kampány ezért már nem a párt, hanem a vezér hadjárataiként írható le. A vezéresedés egyre inkább olyan benyomást alakít ki az állampolgárokban, hogy a pártok váltak a politikusok, a vezérek függvényeivé. A választási küzdelem ezért a vezérek párbajaként jelenik meg. A vezér mint funkció még azoknál a kispártoknál is megjelenik, amelyek tagjai nem remélhetik, hogy a vezetőjükből miniszterelnök lesz.
Schwartzenberg (1980) a vezéreket mint a politika sztárjait olyan karizmatikus személyiségekként írja le, akikkel ugyanúgy képesek azonosulni a választók, mint a televíziós sorozatok szereplőivel. Ennek okán a pártok leegyszerűsíthetik a programjukat egyetlen személyre, aki képes megtestesíteni azokat a nonverbális és verbális információkat, szimbólumokat, amelyeket közvetíteni kívánnak a befogadók felé. A sikeres vezér politikus imázsát marketingszakemberek, spin doctorok tudatosan tervezik és építik.
A perszonalizáció másik aspektusa a popularizálódás, melynek hatására a politika az állampolgárok számára személyes következményekkel járó üggyé válik. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy a politikai döntéseknek és eseményeknek már a hétköznapi életben is gyorsan érzékelhető kihatásuk lesz. Másrészt a politika sokkal inkább igényli a személyes kapcsolattartást. A politika popularizálódása leginkább úgy írható le, hogy a politikus a nép közé megy, országjáró körutakat szervez, ahol személyesen találkozhat a szimpatizánsaival, sőt adatbázist készít róluk, hogy a későbbiekben személyesen (levélben, telefonüzenetben, videóüzenetben a közösségi médiában, esti szórakozóhelyeken) kereshesse fel őket.
Sennett (1998) az intimitás zsarnokságának nevezte azt a folyamatot, amelyben megnövekedett a személyiség iránti érdeklődés, de arányosan csökkent a társadalmi célokért másokkal való együttműködés hajlandósága. Úgy véli, a személyiség azért jelent meg a közéletben, mert az egész társadalomban egy új, szekuláris világnézet uralkodott el. A személyiség egyre inkább műsortémává vált a 20. század végén, különösen a politikai életben, de nem a kimutatás (prezentáció), hanem a megjelenítés (reprezentáció) értelmében. Sennett bírálata szerint „…civilizálatlanság a társadalom részéről, ha arra veszi rá a polgárait, hogy szavahihetőnek véljenek egy vezetőt azért, mert az képes dramatizálni a saját motivációit. Ilyen körülmények között e vezetés nem más, mint a csábítás egyik formája. Az uralom struktúráit különösen akkor nem kérdőjelezik meg, ha az embereket olyan politikusok megválasztására veszik rá, akik dühösnek látszanak, mintha készen állnának a dolgok megváltoztatására. Ezek a politikusok már csak a személyiség belső dinamikája folytán sem képesek arra, hogy az indulataikat cselekvésre váltsák át… Az ilyen hivatásos mérgelődő akkor lesz sikeres, ha az emberek figyelmét folyamatosan el tudja terelni politikai tetteiről és pozíciójáról, ehelyett morális szándékaival foglalkoztatja őket”.