A John L. Austin analitikus filozófus beszédaktus-elméletéből kiinduló koncepció szerint a beszéd egyszerre cselekvés (vagyis performansz) és a cselekvés irányítója (vagyis performatív). A jelenséget figyelembe véve az 1950-es évektől szociológiai és antropológiai kutatások színházi metaforákon keresztül igyekeztek értelmezni társadalmi rítusokat, ugyanakkor az 1960-as évekre már inkább az előadás, a performansz rituális, kultikus eseményszerűségére helyeződött a hangsúly. Maga a performativitás olyan jelenség, amely cselekvésre ösztönöz, illetve cselekvés által tulajdonít jelentést egyes mozzanatoknak. A performativitás, valamint a performatív cselekvés befogadója egyben az alkotó is lehet, így a performativitást a részvételen alapuló művészeti gyakorlatok, a diszkurzivitás egyik fontos alkotóelemeként tartjuk számon. Performatív lehet továbbá a hétköznapok médiakultúrájában egy imperatív reklámfelirat (Just Do It) vagy a közösségi média hatásvadász „megosztani ér” jellegű posztjai. Bár a performativitás mint fogalom először John L. Austin 1955-ös könyvében, a How to Do Things with Wordsben tűnt fel, a szó és a cselekvény közti viszonyt Austin mellett többek között John Searle, Jacques Derrida és Judith Butler elemezte.