A szakirodalom szerint a benyomáskeltés „tudatos vagy nem tudatos törekvés arra, hogy ellenőrzésünk alatt tartsuk az általunk kivetített képzeteket a valóságos vagy elképzelt társas interakciókban”, míg az énmegjelenítés szűkebb értelmezést kap: csak az énről közvetített benyomások kontrollját foglalja magában (Schlenker 1980-at idézi: Nemesi, 2011, 97). A technológia által közvetített kommunikációban a feltételezett közönség állandó jelenléte, a láthatóság / láthatóvá válás tudata, illetve annak szándékoltsága, valamint a szerkesztettség lehetőségének a megjelenése azonban jóval nagyobb kontrollt ad a felhasználók kezébe, ha benyomáskeltésről és énmegjelenítésről van szó, mint amekkorát a szemtől szembeni, azaz offline kommunikáció terei biztosítani tudnak. Az infokommunikációs technológiákat jellemző aszinkronitás, illetve az online hálózati tér által biztosított tervezhetőség és kontrolláltság tehát megköveteli, hogy mind a benyomáskeltés, mind az énmegjelenítés kapcsán beszéljünk azok mediatizált jellegéről.
Fehér Katalin (2014) újmédiakutató az online megjelenített identitás kapcsán úgy fogalmaz: legyen szó akár individuális, akár kollektív identitásról, a szerkesztett, tervezett jelleg miatt az „önreprezentáció” helyett egyre inkább a „branding” (márkázás) és az „imázs” fogalmak alkalmazása bizonyul szakszerűnek. Az 1990-es évek kutatásai a hálózatban reprezentált, a fizikai valóságtól eltérő identitásokkal kapcsolatban arra a következtetésre jutottak, hogy az online terek egyfajta játszótérként vagy színpadként szolgálnak a felhasználók számára, ahol felfedezhetik saját identitásukat részben az interakciókban, részben az offline életüktől eltérő szerepek felpróbálásában. A kutató a nemzetközi vizsgálatok összegzéseként arra a megállapításra jut, hogy „a testtől és a hozzá kapcsolódó társadalmi megkötésektől megszabadult individuum” a mediatizált nyilvánosságnak köszönhetően egy új térben fedezheti fel önmagát, ennek pedig egyenes következménye, hogy „az esetek túlnyomó többségében élnek a benyomáskeltés terén rendelkezésre álló lehetőségekkel, és a felhasználók hajlanak önmaguk egyfajta tökéletesebb, idealizáltabb változatát megteremteni a világhálón”.
A munkásságával a kommunikációtudományra nagy hatást gyakorló Erving Goffman kanadai–amerikai szociológus könyvében a szemtől szembeni emberi interakciót a színházi előadáshoz hasonlítja, amely során az egyének a kívülről megfogalmazott szerepelvárások mentén cselekszenek a társas interakciókban, a szerepjátékok pedig azt a célt szolgálják, hogy az adott személy meg tudjon felelni a közösségben elfogadott normáknak. Az effajta, az énmegjelenítésben rendkívüli szerepet betöltő, Goffman által „alakításoknak” (performances) nevezett tevékenység márpedig minden korábbinál kontrollálhatóbbá és szerkeszthetőbbé válik a hálózati térben.
Ahogy Goffman fogalmaz, előfordulhat, hogy egy adott személy illetéktelen arculatot, azaz nyilvános képet tart fenn magának, azaz valami olyasmit állít vagy sugall magáról, aminek a valóságban nem tud megfelelni. A mediatizált benyomáskeltésnek ráadásul a számítógép által közvetített kommunikációban nagy segítségére lehetnek a vizuális befolyásolás (pl. deepfake) eszköztárai is. Goffman ugyanis abból a feltételezésből indult ki, hogy amikor az egyén mások előtt mutatkozik, megpróbálja ellenőrzése alá vonni vagy legalábbis befolyásolni a helyzetről nyert benyomásukat. Az alakítás mint dramaturgiai terminus tehát az adott egyén (vagy felhasználó) adott alkalommal végzett összes tevékenysége, amelynek a célja a többi részvevő befolyásolása. Goffman azt is elismeri, hogy az alakításokkal gyakran együtt jár a misztifikáció: a kapcsolatfelvétel korlátozásával, a társadalmi távolság mesterséges növelésével felkelthető és fenntartható a közönség tisztelete.