A montázs erejét, a képek egymásra hatását igazoló kísérlet nyomán jelent meg az elnevezés. Lev Kulesov szovjet filmrendező az 1920-as években egy ismert színész arcát más-más beállítások közé ágyazva – gőzölgő leves, koporsóban fekvő nő, játszó gyermek – igazolta, hogy ugyanannak a képnek egészen más jelentést tulajdonít a befogadó, ha változik a környezet. Ezzel a filmművészetben a vágásra terelődött a figyelem. Az ismert tétel a médiában megnövelte a feldolgozás, az utómunka jelentőségét. A hatás pszichológiai alapja az emberi agy jelentésalkotó törekvése: a néző hajlamos ok–okozati kapcsolatot keresni egymást követő képek között, és az érzelmi töltetet a kontextus alapján tulajdonítja. A képszekvenciák így szuggesztív értelmezést váltanak ki, még akkor is, ha a kép önmagában semleges.
