Elisabeth Noelle-Neumann teóriája az emberek konformitásra való hajlamából indul ki, s ezen keresztül alkalmas értelmezési keretet biztosít az újságírói öncenzúra és a közönség/választók viselkedésének a tanulmányozására. Az elmélet szerint az ember az elszigetelődéstől való félelmében arra törekszik, hogy felmérje a környezetében és a társadalomban uralkodó véleményklímát, amely azután hatással van a nyilvános viselkedésére, így arra is, hogy mennyire hajlandó a véleménye kifejezésére. Az egyén kisebbséginek érzett nézeteinek az elrejtése következtében kialakul a hallgatás spirálja, aminek eredményeként a többségi vagy többségiként észlelt vélemények még inkább teret nyernek. Noelle-Neumann (német újraegyesülés előtti) nyugat-németországi választásokra vonatkozó, több évtizedet átfogó vizsgálata azt mutatja, hogy a választók hajlamosak a közvélemény-kutatások alkalmával a médiában gyakran megjelenő, többséginek tűnő vélemény támogatására. Azok, akik kisebbségben maradnak a véleményükkel, nem hangoztatják nyilvánosan az álláspontjukat, mert félnek a társadalmi elszigetelődéstől. Ezzel szemben a „szavazófülke csendjében”, megszabadulva a média nyomásától, másképpen szavazhatnak, mint ahogyan azt egy közvélemény-kutatásban részt vevő válaszadóként jelezték. Az elmélet arra a tapasztalatra épül, hogy a médián keresztül az egyes hatalmi csoportok képesek a véleményüknek nagyobb hangot adni, az érveiket mérvadónak feltüntetni úgy, hogy ez nem feltétlenül esik egybe a valóságos társadalmi többségi véleményekkel. Lásd szerelvényhatás, underdoghatás.