A generáció – a latin generatio ‘nemzetség’ alapján, amely a generare ‘létrehoz’ hozadéka a genus, generis ‘születés’ tőből, mely a (gi)gnere, genui ‘nemz’ igéből származik – kifejezést eredetileg, így a 20. századi társadalomtudományos elméletekben is, a szülők és gyermekük születése közötti időintervallumra használták, biológiailag húsz–huszonöt éves idősávokba rendezve a generációkat. A ma érvényben lévő generációkutatások legtöbbje a magyar származású Mannheim Károlyig nyúlik vissza, aki az 1928-as A nemzedékek problémája című művében fogalmazta meg azt a három, immár szociológiai megközelítésű kritériumot, amelyek alapján egy korosztályt generációnak nevezhetünk. Ilyen a kronológiai egyidejűség (ugyanazon történelmi-társadalmi térhez és időhöz tartozás), az azonos kulturális kontextus (részvétel e történelmi-szociális egység közös sorsában) és az események ugyanazon tudatrétegéből való érzékelése, tehát az egy generációba tartozók egyfajta „sorsközösséget” alkotnak az azonos életkorban átélt események nyomán. Mannheimre építve többek között Somlai Péter szociológus foglalkozott a generációk kérdéskörével, továbbá a Mannheim-féle generációdefinícióból indult ki William Strauss – Neil Howe amerikai szerzőpáros is, akik a napjaink közbeszédében használatos generációs felosztást megalkották, a generációhoz való tartozás feltételeként megnevezve a tagok kvázi kollektív identitását. Munkásságuk nyomán jött létre a mára széles körben elterjedt és használt generációs elkülönítés, amely az együtt élő nemzedékeket veteránokra, baby boomerekre, valamint X, Y, Z és (Mark McCrindle ausztrál demográfus elnevezése alapján) alfa generációkra osztja. A felosztásban szereplő generációs kezdő és záró évszámokban nincs konszenzus, illetve lokálisan meghatározó események mentén nem feltétlenül érdemes globálisan sem kezelni őket, emellett a különféle szocializációs folyamatok vizsgálata is fontos kitétel, főként napjainkban, amikor a média nagy fokú befolyása miatt a felnövekvő, digitális bennszülött generációk már nem csupán a szülőktől, nagyszülőktől, valamint a kortársaktól kapják a viselkedésmintákat, hanem például a közösségi média bármely felhasználójától, így gyakran amatőr tartalom-előállítóktól is. McCrindle mellett Mannheimre, Somlaira és a Strauss–Howe-szerzőpárosra épül a Századvég Kutatóközpont 2021-es kérdőíves kutatása is, amely egy sajátosan magyar generációs felosztást kínál az angolszász generációs elnevezések lokális alternatívájaként. Kutatásukban a kialakított nyolc, a 2020-as évben felnőttként élő generáció a háborúviselt nemzedékekből (vagyis az 1930 és 1948 között születettekből, a többes szám is az időszak többihez képesti hosszúságára utal), a Ratkó-nemzedék tagjaiból (1949–1957), a kompromisszumok nemzedékéből (1958–1964), a rendszerváltók nemzedékéből (1965–1969), a küszöbgenerációból (1970–1979), a kiszabaduló generációból (1980–1984), a libikókagenerációból (1985–1994), illetve a babzsák-generációból (1995–2002) áll. A nagy mintás kérdőíves kutatás eredményeként kilenc olyan dimenziót különítettek el, amelyek mentén mind a nyolc generációra érvényes vonásokat sikerült megnevezni. Ezek közé tartozik az életszakasz és a családi transzferek, a generációs élmények, a társadalmi státusz és az oktatás, a fókuszált életterületek, az értékorientációk és -polarizációk, a közélet–politika–társadalom hármasa, az életmód–kultúra–fogyasztás hármas, a társas kapcsolatok, valamint kommunikációs és digitalizációs attitűdök elegye. A hazai és a globális generációs felosztás szerinti nemzedékek egyaránt különféle fogyasztói célcsoportokat is jelölhetnek.