A funkcionális közszolgálat elméletét a közmédia szervezeteinek az alternatívájaként Christian Nissen fogalmazta meg az ezredforduló előtt. Hipotetikus elméletével a közszolgálati tájékoztatással összefüggő kihívásokat és feladatokat neoliberális, piacközpontú keretrendszerbe igyekezett foglalni. Nissen több ponton vitatott rendszerfelfogása alapvetően abból a tézisből indult ki, hogy a közszolgálati tájékoztatás megváltozott piaci körülmények és médiafogyasztási szokások hatására már nem a közszolgálati intézményrendszerhez, hanem a közszolgálati feladatokhoz kötődik. Az elmélet szerint az elavult állami intézményi szemléletet fel kell váltani a funkcionális közszolgálat szemléletmódjával. Nissen a funkcionalizmusra hivatkozva egyenesen azzal a felvetéssel élt, hogy a közszolgálati feladat ellátására a kereskedelmi műsorszolgáltatók is pályázhatnának. Érdemes ugyanakkor megjegyezni; hogy a közszolgálati feladatok meghatározása egyes esetekben elválaszthatatlan a közszolgálati intézmények strukturális kérdéseitől. A feladatközpontú szemléletet az új-zélandi médiarendszerben 1988–1991 között elindított radikális neoliberális kísérlet kudarca után maga Nissen is kénytelen volt elvetni.
Nissen funkcionális elmélete a technológiai forradalmak és az új média, azon belül a közösségi média hatására napjainkra észrevétlenül a megvalósítás első szakaszába lépett. A nemzetállamok kormányzatai és közintézményei egyre inkább professzionális szakembereket alkalmaznak annak érdekében, hogy közcélú tartamaikat a hagyományos közszolgálati rádió- és televíziócsatornák és a print média mellett, a magántulajdonban működő digitális platformokon is minél szélesebb körben osszák meg a célközönségükkel, és szabják a felhasználók igényeire. A magántulajdonban, piaci elvek alapján működő új média közszolgálati tartalmakkal való ellátottsága és állami hirdetésekkel való finanszírozása Nissen funkcionális közszolgálati elméletének a megvalósulása.
Miközben a hagyományos média közvetítő szerepe, társadalmi ellenőrzése, szakmaisága, etikai és szabályozási vetülete egyre inkább háttérbe szorul, előtérbe kerülnek az új média nagy techóriások által vezérelt, algoritmusokra építő változatai. A folyamat a kognitív disszonancia állapotát eredményezi az állam számára. Míg az állam a közönség elérése érdekében anyagilag támogatja a digitális médiafelületeket, kénytelen tudomásul venni az ezzel járó negatív hatásokat. Az új média individualizálja az egyént, elbizonytalanítja a valósághoz való kapcsolatát, elősegíti az elszigetelt közösségek létrejöttét és a társadalmi kohézió, valamint az állami részvétel ellen ható folyamatok kibontakozását és az intézményesült sajtó elsorvadását.