A tudósítás által a hírcselekmény helyszínén készített, valamennyi érdemi tájékoztató információn túl a hely- és hangulatfestés elemeivel is élő hírközlési alapforma. Hírszervezési középpontjára a tárgyiság és a tárgyiasság egyaránt jellemző, ugyanakkor alanyi megszólalás (szinkron) is színezheti, túl a tudósító közreműködésén. A leglényegesebb különbség, ami a tudósítást az egyszerű hírtől elválasztja, a személyiség megjelenésében keresendő. A jelenlétet személyével hitelesíti a tudósító, amikor képpel/hanggal jelenik meg (stand up), a nyomtatott sajtóban pedig akár monogrammal, névvel, akár az állandó tudósítok esetében e minőségükben való megjelöléssel. A személyiség a tudósításban azt jelenti, hogy adott esemény szemlélőjeként és közvetítőjeként hangsúlyosabban jelenhet meg a tudósítói nézőpont. Beszámolhat tehát az általa érzékelt hangulati elemekről, megszólaltathat általa fontosnak ítélt résztvevőket, jellemezheti úgy a körülményeket, hogy az olvasójában/nézőjében teljesebb, valóságközelibb kép alakuljon ki. A leggyakrabban használt szerkesztési elv a tudósításban a kronologikus rendezés, de teljesen elfogadott a logikai vagy – főleg magazinban – mozaikszerű bemutatás is. Az egyszerű hírhez képest a legfontosabb különbség az öt alapkérdés mellett megjelenő hatodik: a hogyan kérdése. Egy mégoly tökéletes tudósítás is hatástalanná válhat, ha a mellé szerkesztett kép könnyebben befogadható többletinformációt kínál. Felmérések szerint a nyomtatott sajtó képanyaga legalább kétszer olyan hatásos, mint az írásos anyag, a média mozgóképe pedig hétszer informatívabb a narrációnál.