A hangulatjel (másik nevén emotikon) a digitális kommunikációban az érzelmek írásbeli kifejezésére szolgáló jel, jelsorozat. Népszerűsége az elektronikus kommunikációban elsősorban annak köszönhető, hogy pótolja a közvetlen kommunikációban megjelenő testbeszédet, és elősegíti az élőszavas érintkezés során arckifejezéssel, gesztusokkal közvetített érzelmek, nonverbális megnyilvánulások írásban történő kifejezését. Bár az emotikonok használata elsősorban a digitális kommunikációra jellemző, az első – és azóta is legismertebb – hangulatjel a mosolygó fej (🙂) elődje, a kettőspont–kötőjel–zárójel kombinációból álló, oldalára fordított mosolygó fej. A sárga karikában található két pont és egy görbe vonal, azaz a Smiley nevű emodzsi figura még offline környezetben (pólók, bögrék, gombok és matricák díszítőelemeként) terjedt el az Egyesült Államokban. A magyar fordításban mosolygóként, mosolyjelként ismert figura Harvey Ball 1963-as találmánya, melyet később Franklin Loufrani védetett le a sajátjaként 1968-ban. Az internetes kommunikációban először Scott E. Fahlman, a Carnegie Mellon Egyetem professzora egyik 1982-ben írt levelében jelent meg. A hangulatjelek elektronikus használata az SMS-alapú kommunikációval terjedt el, ahol a karakterszám nemcsak a gyorsaságot, hanem az üzenet árát is befolyásolta. Az interneten az utóbbi évtizedekben – a felhasználók igényeit kielégítendő és újításaikat felhasználva – az emodzsik számos fajtája, formája kialakult. A legelterjedtebb változatok: 🙂 🙂 🙁 🙁 😀. A főbb típusok: statikus, dinamikus, animotikon, matrica.