A forrás hitelességét Arisztotelész szerint – a logikai tisztaságon túl – három jellemző befolyásolja:
1) bölcsesség (phronészisz);
2) erény (areté);
3) jóakarat (eunoia).
Cicero a forrás hitelességét az éthoszhoz kapcsolja, ahol a hitelességet a közlő méltósága, előmenetele, és felmutatható teljesítménye teremti meg.
A 20. századi kritikai retorika legjelentősebb képviselője, Burke az éthoszt a közlő azon képességének tekinti, amelynek a segítségével a hallgatóságával azonosul.
A múlt században folyó szociálpszichológiai kutatások hitelességgel foglalkozó vizsgálatai érintették a közlő szerepét a meggyőzésben. Hovland (1953) szerint a forrás hitelessége kétkomponensű:
1) szakértelem;
2) megbízhatóság.
Berlo, Lennerd és Mertz (1967) faktorelemző módszerükkel három összetevőt állapítottak meg:
1) biztonság;
2) képzettség;
3) dinamizmus.
McCroskey (1966) a hitelesség szempontjából az autoritás és a jellem tulajdonságokat emelte ki. Az elméleti megközelítések abban a tekintetben egyeznek meg a leginkább, hogy a közlő hitelességét mint a befogadó észleletét tekintik. Ebben a felfogásban a hitelesség mint attitűdváltoztató tényező jelenik meg. Hovland és Weiss (1951) szerint a magas hitelességű közlőhöz társított üzenetek nagyobb attitűdváltozást eredményeznek. Ugyanakkor 1986-os metaelemzésében Stiff rámutatott arra, hogy a hitelességnek az attitűdváltozásban betöltött szerepére vonatkozó vizsgálatok eltérő eredményeket is mutatnak. Bochner és Insko (1966), illetve mások kutatásai alapján a kevésbé hiteles közlő nagyobb meggyőző erővel bír, ha olyan üzenetet közöl, amellyel a befogadók kezdetben nem értenek egyet. O’Keefe azt vizsgálta, hogy miként járul hozzá az időzítés a forrás hitelességének a meggyőzésben játszott szerepéhez. Eszerint míg a kevésbé hiteles közlő akkor meggyőzőbb, ha a közlő azonosítása az üzenet közlése után, s nem előtte történik, addig az igen hiteles forrást jobb, ha az üzenet prezentálása előtt, és nem azt követően azonosítjuk a befogadó számára.
A hosszú távú meggyőző hatás és a hitelesség kapcsolatának a felderítése az 1950-es évek óta foglalkoztatja az elméleti szakembereket. Hovland és Weiss 1951-es kutatásai alapján közvetlenül az üzenet elhangzása, közlése után a hitelesebb forrás meggyőzőbbnek mutatkozott, mint a kevésbé hiteles. A négy héttel később végzett vizsgálatok ugyanakkor érdekes eredményt hoztak: ekkor már a kevésbé hiteles forrás meggyőző hatása mutatkozott erősebbnek, a magasabb hitelességű közlő meggyőző ereje idővel csökkent. Ezt a jelenséget alvóhatásként (sleeper effect) rögzítették és kutatták tovább. A hitelesség, a közlő elfogadhatóságának a további kutatásai vizsgálták azokat a forráshoz kapcsolódó tulajdonságokat, amelyek a meggyőzésben szerepet kapnak. Ilyen az észlelt hasonlóság, amelynek a korai leírását már Campbellnél olvashattuk. Fontos tulajdonság ezenkívül a fizikális vonzóság, a szépség, amelynek az érvényesülésekor lényeges a kogníció jellege és a szépség társadalmi meghatározottsága.