A városi kommunikáció az urbánus közeg külső, nyilvános világának ember alkotta jelenségeiből sugárzó vizuális közlések (hirdetések, politikai tartalmú plakátok stb.), hatások, amelyek általában nem törnek be a magántulajdonban lévő épületek (építészeti) belső terébe. Bizonyos (elsősorban szociológiai és művészeti megközelítésű) városértelmezések a városi térben, közterületen való láthatóság olyan aspektusait is a városi kommunikációhoz sorolják, mint például a hajléktalanság (itt a szociális hovatartozás egyértelmű érzéki markerek mentén azonnal értelmezhető) vagy az utcaművészet (amelyben a városi tér téma és tárgy egyaránt). Az urbánus közeg kommunikatív élethelyzetek különféle színtereinek (iskola, munkahely, bevásárlóközpont, mozi, múzeum, színház, közlekedési eszköz, sportpálya) ad otthont, illetve gerjeszti is ezeket a helyzeteket, közösségeket. Bár a városiasodással egyre kisebb helyek köré szerveződött egyre több ember élete, napjaink fejlett telekommunikációs világa nem helyigényes, így a digitális kommunikációs hálózatok beleszólhatnak ugyan a város életébe, de nem válnak elérhetőkké a város minden lakója számára. Mégis, személyes és magánszféra, egyéni emlékezet és városi kommunikáció összefonódik a közszférával, a kollektív emlékezet kommunikációs terével. A városhoz fűződő mindennapi élményeinket szintén az elsősorban inkább érzéki, mintsem kognitív, és az érzékeken belül is elsősorban a látáson, vagyis a vizualitáson alapuló városi kommunikáció által, a terek és a helyek újradefiníciójával tehetjük gazdagabbá.
(Fotó: Ozsváth Eszter)